Egyre több írás – könyv, internetes tartalom – születik a bántalmazó kapcsolatok, a családon belüli erőszak, a nők és gyerekek testi-lelki kiszolgáltatottsága, s az ezzel való visszaélések témájában. Nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk ezekről a jelenségekről, működési mechanizmusokról, így minél többen ismerhetnek magukra, ismerhetik fel saját helyzetüket – leggyakrabban bántalmazottként, de talán egyre többen bántalmazóként is –, ami hozzásegítheti az érintetteket a változtatáshoz, az okok feltárásához, a fejlődéshez. Magam is foglalkozom a témával.
Mostanában azonban egy - lassan - tömegjelenségre lettem figyelmes: hangos, vagdalkozó kirohanásokra, gyakran fröcsögésig fajuló indulatokra, amelyek nőt és férfit fogalmilag – és már-már történelmileg – egymás ellenfeleként, sőt, ellenségeként definiálnak! Ezt a rendkívül fontos és érzékeny témát is beszippantotta a bulvár, a felületesség, az ellenségkép kialakítása. Mindez épp a probléma okának pontos feltárásáról és a valódi megoldásról tereli el a figyelmet!
Egy pillanatra sem kérdőjelezem meg azon tartalmak fontosságát, amelyek a bántalmazás és visszaélések jelenségére, megjelenési formáira és sajátosságaira hívják fel a figyelmet. Hiszen ez egy napjainkban is széles körben létező jelenség, amelyet sokan akkor sem ismernek fel, ha a szemük előtt zajlik, vagy ha éppen benne élnek. A családon belüli erőszak, a bántalmazás alapvetően a kiszolgáltatott személlyel szemben valósítható meg, aki – lássuk be, helyzeténél fogva – a legritkább esetben a férfi. A bántalmazottak, az áldozatok jellemzően a nők, valamint a gyerekek, ez utóbbiak gyakran nem feltétlenül a férfi, hanem a nő, az anya általi bántalmazás áldozatai.
Hangsúlyozom, messzemenőkig nem értek egyet a magukat „antifeministák”-ként definiáló azon nőcsoportosulásokkal, akik szerint a bántalmazás, a családon belüli erőszak, valamint a nők és a gyerekek kiszolgáltatottsága, az ezekkel való visszaélés kérdésének boncolgatása egy nem létező probléma felfújása, puszta felforgatás, ami nem szolgál más célt, mint hogy a nőt és a férfit egymás ellen hangolja, s akik szerint eme „lázító” gondolatokat a „helyüket nem tudó”, „kielégítetlen”, „frusztrált”, nőnek (sem mindig) látszó egyének propagálják. Ez a megközelítés teljes korlátoltságról, a tényleges, meglévő problémák iránti abszolút vakságról tanúskodik.
Azt gondolom, rengeteg az érintett, akiknek jelentős hányada fel sem ismeri magában a bántalmazottat, áldozatot (vagy akár a bántalmazót), mert az ekként élés a természetes létállapot számára. Rengeteg anya nem ismeri fel a gyerekeivel szemben elkövetett tetteiben, mulasztásaiban a bántalmazást.
Ugyanakkor hallgatnak a témával foglalkozó írások azokról az okokról, amelyek meghatározóak az áldozattá, bántalmazottá (bántalmazóvá) válásban. Ez alól még a szakirodalomban is ritkán találunk kivételt! Félreértés ne essék: nem az áldozathibáztatásra gondolok! Ugyanakkor: nem, bárkiből nem lehet áldozat! (Sem bántalmazó. A szerepek pedig az adott kapcsolattól és a sérültségtől függően változhatnak is.) Csak abból, akinek otthoni és iskolai neveltetése, környezete, szocializációja ehhez megágyazott! Ezért van szükség arra, hogy – tabuk nélkül – beszéljünk a személyiségben, a személyiségfejlődésben rejlő okokról is a jelenség kapcsán. Ez elengedhetetlen feltétele a probléma tényleges felgöngyölítésének, megoldásának. S ami legalább ilyen fontos: a megelőzésnek! Ehhez, persze, önmagunkban való elmélyülés, családi örökségünkkel és szocializációnkkal való őszinte szembenézés szükséges. Ami – indulatok, kirohanások és egymás hergelése helyett – csendet kíván. Ahol valódi válaszokat találunk.
