Péntek és szmogriadó lévén nem volt forgalmi dugó a városban, ezért olyan gyorsan beértem a fiammal az iskolába, aztán a munkahelyemre, hogy elmaradt az autóban sminkelés. A munkahelyi mosdóban a tükör előtt állva próbáltam tompítani a tegnap esti éjszakába nyúló táncház nyomait, amikor egy fiatal kolléganőm sírásra görbülő szájjal lépett mellém, s kérte, hogy beszéljünk. Mivel hirtelen nagy lett a nyüzsgés körülöttünk, kerestünk egy tárgyalót, ahol kiönthette a lelkét. Elsírta magát, miközben arról mesélt történeteket, a fiatal főnöke milyen lekezelő stílusban levelezik vele, osztja ki részére a munkát, miközben egyeseknek mindent lehet, már-már visszaélésszerűen, s hiába is próbál beszélgetést kezdeményezni a főnökével erről, ő mindig lesöpri.
Miközben hallgattam, két kérdésen gondolkodtam. Miért veszi magára, a szívére valaki a más gorombaságát? Miért foglalkozik azzal bárki, más kollégának mit szabad, hogyan kedveznek a munkahelyen? Aztán eszembe jutott, hogy a tizenhárom évvel korábbi önmagam – ennyivel volt fiatalabb nálam a kolléganő – talán hasonlóan elkeseredett volna az igazságtalanságokon. Arra gondoltam, elmondom neki, amit az ilyen helyzetekről gondolok, én hogyan állok hozzá ezekhez a kérdésekhez. Sem többet, sem kevesebbet.
Feltettem neki a kérdést, miért veszi magára a főnöke stílusát. Láthatóan meglepődött, s nem is értette, hogyan lehet ezt másképp. Elmondtam, hogy én a más frusztrációját, durva stílusát nem veszem magamra, semmi közöm hozzá, nem rólam szól, hanem arról, aki így nyilvánul meg. Kivételezések, olyan főnökök, akiket egyesek az ujjaik köré csavarhatnak, vagy akik mindig a könnyebb ellenállás irányába mennek, valamint az ezzel azonosulni tudó, illetve az ehhez kényszerből asszisztáló és jó pofát vágó munkavállalók pedig mindig lesznek, feltehetően fog még ilyesmikkel találkozni ő maga is az életben. Ezek a rendszerek és mechanizmusok jellemzően nem változnak meg akkor sem, ha a vezetővel meg szeretnénk beszélni a problémát, hiszen gyakran ő maga a probléma forrása, ezért minimum hárít, rosszabb esetben azt hibáztatja, aki rávilágít a helyzetre.
Egyúttal azt is gondolom: más fizetése, valamint az, hogy ki mikor jön-megy, lakkozza-e a körmét munkaidőben, elhalmozza-e őt a főnök ajándékokkal, hoz-e neki kávét – nem az én dolgom. Az én dolgom: a saját munkám, a saját fizetésem, a velem szemben támasztott elvárások teljesíthetősége.
Még ha a rendszert nem is tudjuk megváltoztatni, egyet biztosan tehetünk: a határainkat kijelöljük és tartjuk, s nem engedjük a lelkünk közelébe a vezető és más kolléga frusztrációját, tehetetlenségét, vagy bármit, ami kibillenthet az egyensúlyunkból. Elfogadhatjuk ezeket az embereket és viszonyokat adottságként, amely körülmények közt megtesszük a tőlünk telhetőt, de a többi nem rajtunk múlik, tehát nem feszülünk bele, elengedjük. Annyira pedig bíznunk kell magunkban és a gondviselésben, hogy tudjuk, „megtehetjük” ezt, nem kell kiszolgáltatnunk magunkat mások kénye-kedvének. És ha tarthatatlannak látjuk a helyzetet, megadjuk magunknak az esélyt a „másra”, s lépünk. És ha valamiért mégsincs lehetőség továbbállni, akkor talán pont azt a leckét kell megtanulnunk: hogyan tudjuk méltósággal – bevonódás nélkül – megtartani magunkat, a lelkünket és határainkat az adott körülmények között.
