Éreztél már úgy, mintha nem megélője, csupán nézője lennél a saját életednek? Úgy, hogy csak álmodod a körülötted lévő világot? Megvan kezed-lábad, rutinból teszed a dolgod, nincs üresjárat a napodban, de nem vagy jelen. Valahol egészen máshol jársz.

Én általában akkor érzem ezt, amikor nagy feladatok várnak, vagy a komfortzónám ajtaját kell kívülről kulcsra zárnom. Még csak 8 nap telt el 2017-ből, de már forog velem a világ. Hogy ez jó-e, vagy sem, még nem tudom, de hogy mindenképpen nagy változások történnek körülöttem, azt igen.

Elég idős vagyok már ahhoz, hogy ne ígérjek se magamnak, se másnak irreális vállalásokat, ne használjak nagy szavakat, ne éljek a távoli és bizonytalan jövőben, amikor majd „minden jobb lesz”, mert ez butaság.

Nem tudom, mi okozza; tényleg a korom ad-e egyfajta megnyugvó bölcsességet, vagy az elmúlt időszak, a mögöttem álló néhány év fejlődése, tapasztalatai épültek-e be a tudatomba úgy, hogy a napokat képes vagyok kíváncsi várakozással megélni, a korábbi folyamatos bizonytalanság helyett.

Milyen voltam?

Szorongó. Önmonitorozó. Minden várható szituációt előre agyonelemző, így mire „élesbe” fordult a dolog, már 120-szor elment a kedvem az egésztől. Mások véleményének éltem. Úgy éreztem, kevesebb vagyok, de legalábbis sokkal bénább, butább, csúnyább, alkalmatlanabb, mint mások.

Jucus tegnapi CIKKE olvastán jöttem rá, hogy én mindenkinek igent mondtam, mindenre igent mondtam, csak épp magamra nem. Én voltam a két lábon járó NEM. Az öntagadás, az ön-meg-nem-becsülés, az önbírálat, az öngyűlölet húsból, vérből, szövetből, zsigerből felépülő prezentációja.

Izzadó tenyérrel és remegő lábbal léptem be iskolába, munkahelyre, fogadásra, rendezvényre, s miközben dadogva beszélgettem, azon gondolkodtam, nem vagyok-e taknyos, nem korpás-e a hajam, nincs-e oregánó a két metszőfogam közt. Biztos voltam benne, hogy a beszélgetőpartnerem annyit lát belőlem, hogy szabálytalan az orrom, rövid a lábam, lottyadt a seggem, kiszáradt a kezem, és ha az ókori Spártában élnénk, csak a „kedvemért” bevezetnék a felnőtt „Taigetosz-tesztet”…

Rettenetes energiákat vesz ki az emberből a bizonytalanság, önutálat, a folyamatos másokhoz való méricskélés. Azt az erőt veszítjük el vele, amit épülésre is fordíthatnánk. És mégis: hányan és hányan jár(t)unk görnyedt háttal, bő ruhákban, begubózva, szégyenkezve… Mintha tényleg szégyellnünk kellene magunkat, Isten tudja, miért…

Pedig nem kell. Mert rosszakarók, bírálók, elégedetlenek, bántók, marók, gyűlölők mindig lesznek. Nem szeret mindenki, nem lehetek mindenkinek szimpatikus, de ezen nem kell csodálkozni. Hisz én sem szeretek mindenkit, vannak, akikre kifejezetten haragszom.

Ráadásul egy politikus felesége vagyok, s bizonyos körökben ez a tény már önmagában elég ahhoz, hogy a halálomat kívánják, de legalábbis azt, hogy a következő rendezvényen legyen taknyos az orrom, és oregánós mosolyom járja be a sajtót.

Az elmúlt évek nehezek, de szépek voltak. Szépek és hasznosak. Hasznosak, mert megérkeztem. Megérkeztem önmagamhoz, önmagamba. Látom magam kívülről. És ha nézem a saját életemben saját magam, akkor már nem érzem úgy, hogy szeretném megúszni a „Taigetosz-tesztet”, hanem egy értékes embert látok, aki rendben van. Akire hatnak, és aki képes hatni. Akit szeretnek, és aki szeret. Aki élvezi, amit csinál, s aki végre ki tudja mondani azt az IGENT, így nagybetűvel, saját magára.