Frei Tamás: Magyarországon is lehet jól élni

nov. 16., 2015

Frei Tamás: Magyarországon is lehet jól élni

Frei Tamás igazi kozmopolita. A világ három, teljesen eltérő adottságokkal bíró városában él - Miamiban, Nizzában és Budapesten -, így rá hatványozottan igaz, hogy szinte mindenhol otthon van. Új, negyedik könyve, az Agrárbárók népszerűsítése miatt most néhány hétig itthon tartózkodik. Számos orgánumnak adott interjút az elmúlt napokban, beszélt sok mindenről, sok témában. Frei Tamást jó hallgatni, jó tanulni tőle: pozitív életszemléletet, nyitottabb világlátást. Neki elhisszük, hogy mindent lehet, ha az ember levetkőzi a kishitűségét és elindul a szabadság útján. Interjúnk ELSŐ részében megismerhettük Tamás véleményét a női szerepekről, a kapcsolatok különbözőségéről. Most megyünk egy kicsit tovább: néplélek, politika, hagyományok, jövő…

IÉ.: Azt mondod, a magyarok reakcióideje a változó világ kihívásaira sokkal lassúbb, mint a nyugati társadalmaké, s ez kihat az életünk valamennyi területére. Mit kellene másképp tennünk?

F.T.: Sokkal tempósabban kellene reagálnunk. És én azért érzékelem ezt így, mert ha nem élnék külföldön, én is beletunyulnék a magyar tempóba. Amikor csak egyetemistaként éltem Amerikában, Svájcban, még nem voltam ezekre a kérdéskörökre érzékeny. Most érzékeny vagyok. Látom, hogy körülöttem 8 év alatt hogy változott meg egy francia kisvárosban a mentalitás. És ha hazajövök, itt meg minden ugyanaz. Dacára annak, hogy – bár ezen a területen a tetejéről sem látszik semmi törekvés a változásra -, de ha zajlana is korszerű változtatás, mindenki csak a kiutat keresné, hogy rá semmi ne hasson.

IÉ.: Közben mégis kihat ez a „social engineering” az egész életünkre.

F.T.: Hogyne. Lestoppol. Az is probléma szerintem, hogy ebben az országban minden változtatás túl erőszakos. Vagy erőltetett. Nézzük a vasárnapi boltbezárást! Őszintén, egyetértek az alapötlettel, van majdnem 200 alkalmazottunk. Nem szólhat állandóan a pénzről az élet. Igenis abba bele lehet szólni, hogy egy szabadnapot ki kell adni az embereknek. Mi is kínlódtunk, hogyan kényszerítsük ki a szabadságokat. Mert nálunk az emberek nem vették ki, nem mi, a munkaadók kényszerítettük rájuk. Dehogy. Az emberek akartak túlórázni, mert ők magukat zsákmányolják ki. Pénzt akarnak keresni. Magyarországon odáig feszítették ezt a szabadnaposdit, hogy megmondták: vasárnap. Olaszországban azt mondják, hogy egy napot ki kell adni, döntse hát el a saját üzletágától függően mindenki, mikor van az az egy. A kávézók pl. többnyire szerdán vannak zárva. Nem fognak vasárnap bezárni, mert az egy jó nap. Az emberek akkor érnek rá. Totál hülyeség akkor becsukni, mikor az emberek bejönnének. Egyetértek a szociális gondolattal, de azzal már nem, hogy semennyi teret nem hagytak, hogy végiggondold az életedet vállalkozóként, munkavállalóként, hogyan lenne jó. Itt nincsenek bevonva az emberek. Ebben az iszonyatosan változó világban pedig nem megengedhető, hogy az emberek ne gondolkodjanak. A magyarok bele is tunyultak ebbe. Nem is gondolják végig az életüket, csak mennek, mennek bambán bele az igába. A nők is, a férfiak is, mindnyájan.

IÉ.: És ezzel függ össze az a fajta szellemi érdektelenség, a tájékozódási igény teljes hiánya, ami egyre inkább tapasztalható?      

F.T.: Ha van is ilyen, az nem csak magyar jelenség. Az egész világ ilyen. Az emberek koncentrálóképessége, az ún. attention span irtózatosan rövidül. Minden bepörög, minden gyors. Úgy lapoznak újságokat, hogy egy másodpercet töltenek egy oldallal, miközben lehet, hogy 50.000 dollár volt összerakni azt a reklámfotót. És? Egy másodpercig tart.

IÉ.: Akkor néhány év múlva kizárólag képeket fogunk nézegetni?

F.T.: Nem tudom. Lehet. Felszínesedik a világ, viszont a felszín meg tágul. Korábban kisebb területeken, de mélyebbre mentünk. Most mindent akarunk és azonnal, de csak egy picit mindenből.

 

Csodás helyeken

 

IÉ.: Ám ha a könyveid eladási számait és sikerét tekintjük, akkor az adatok némileg ellentmondanak a fenti gondolatsornak. Hisz mégiscsak van többszázezer ember, aki érdeklődik és olvas.

F.T.: Azért mondom sokszor, hogy nem szabad általánosítani. Ma már minden van, és az országok közötti különbség már csak az arányokban mutatkozik meg. Van 100.000 ember, aki elolvassa a könyveimet. És van 9.9 millió, aki meg nem. Vagy: ebben az országban van 400.000 ember, aki olvas könyvet, 9.6 millió meg soha. A magyar társadalom 95%-a soha nem olvas könyvet. Franciaországban ez kb. 80%. A tendencia ugyanaz, csak az arányok mások. Legfeljebb a social engineering arányain lehetne változtatni. Mindent meg lehet oldani. Magyarországon is lehet jól élni. Nem anyagi értelemben gondolom elsősorban, hanem az arányokban. Itt is meg lehet valósítani egy jó életet. Tudatosnak kell lenni. A baj akkor van, ha nem hagyják. A szocializmus volt ilyen, hogy mindent mindig eldöntöttek, az emberek többsége meg csak várta a sültgalambot. Nem volt öngondoskodó élet. Azért nem örülök a jelenlegi folyamatoknak Magyarországon, mert picit azt érzem, hogy térünk vissza oda, ahonnan az elmúlt 20 évben kezdtünk végre távolodni. Persze, káosz volt, zűrzavar, de kezdtük lerázni azt az attitűdöt, hogy majd Kádár János megmondja, mit kell és mit lehet csinálni. Manapság az emberek megint úgy kezdenek érezni, hogy tök mindegy minden, úgyis eldöntik helyettem, hogy mikor dolgozzak; hogy vasárnap ne dolgozzak; azt is megmondják, milyen vállalkozást kezdhetek; cigarettába nem kezdhetek; ebbe nem kezdhetek, abba igen. Az élet minden szférája ellenőrizve van. Lassan az is, hogy tornaóra helyett focistratégiát kell tanulnom. Ez így sok. Ennek hosszútávon nagyon rossz következménye lesz, mert egy letompult, „minden mindegy társadalom” fog kialakulni. A tompultság sokkal nagyobb lesz, mint a tettrekészség.

IÉ.: Szerinted van olyan lélektani határ, pont, ahol még ki lehet mondani, hogy ebből nem kérünk többet, s elindulunk a hagyománytisztelő korszerűség útján, az élet minden területén?

F.T.: Nem lehet mindent politikára fogni. Az is csak egy tényező a sok közül. De tényező az ország struktúrája, múltja stb. És a nemzetkarakter is. Magyarországon a változatlanság konzervativizmusa jellemző. Ezt kellene valahogy átvinni a tradíció tisztelete iránti konzervativizmusra. A konzervativizmus álljon meg ott, hogy tiszteljük a tradícióinkat, de a tradícióinkból építkezve a megújulás konzervativizmusára szavazunk. Ha elkezdenénk úgy haladni a jövőbe, hogy nem dobunk mindent oda, ami a múltunkban benne volt. Volt, amikor ez a mentalitás még működött. Pl. a 20. század elején keresték, mi is a magyar építészet. A Lechner Ödön-féle iskola felismerte, hogy mi egy kicsit keletiek, kicsit nyugatiak is vagyunk. Kitaláltak hát egy magyar építészeti stílust, ami előtte nem létezett, de onnantól működött. Mesterségesen meg lehet csinálni. A Halászbástya úgy néz ki, mintha 600 éve ott állna, pedig nem. Van tehát rá példa, hogy Magyarország meg tud úgy újulni, frissülni, modernné és lendületessé válni, hogy közben nem felejti el a tradícióit. Egyelőre annyi van, mármint az építészetben, hogy tök precízen visszaállítanak mindent, ahogy régen, 100 éve volt. Persze ez sokkal jobb, mintha egyáltalán nem történne semmi, de én a potméteren csavarnék még egyet: úgy helyezném vissza a helyükre dolgokat, hogy azért érezhető legyen, azokat már a 21. század elején tették oda.

V. Szabó Kriszta

IgenÉlet

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások