Sok anyósvicc létezik, én azonban ezeket a saját bőrömön még soha nem tapasztaltam. Sőt, mindig is kissé fárasztónak és erőltetettnek éreztem őket. Bár nem kérdőjelezem meg azt, hogy sok anyós-meny vagy anyós-vő viszony konfliktusokkal terhelt.

Bármilyen életkoromra visszagondolva, egyetlen udvarló, barát, vőlegény, férj édesanyjával sem emlékszem említésre méltó konfliktusra, feszültségre. Annál több tudásra, tapasztalatra náluk, amire felnézhettem, példaértékűnek tartottam. Mindig érdeklődéssel vegyes csodálattal figyeltem, hogyan oldanak meg egy-egy helyzetet, milyen tapasztalatokból és hogyan dolgoznak az élet különböző területein, leginkább a családot és önmagukat illetően.

Volt, akitől azt tanultam meg, létezik olyan házasság, ahol húsz év után is szerelmesek, vágynak egymásra a felek. Úgy tud izgalmas és életteli lenni a kapcsolat, hogy egyúttal megnyugtató, támogató és biztonságos is.

Volt, akinek az erejét tapasztaltam közvetlen közelről, hogyan tartotta fenn az egyensúlyt egy – ma már bántalmazónak neveznénk – férj mellett a négygyerekes családban kisiskolás gyerekkel és unokákkal együtt, hogyan állt ki a gyerekeiért, amellett, hogy testében-lelkében nő maradt, nem hagyta el- és megtiporni magát.

Láttam temperamentumos, ugyanakkor könnyed asszonyt. Olyat is, aki húsz év házasság után is bizonytalankodott nőiségében, pedig rendkívül csinos alkattal és szép arccal áldotta meg a Teremtő, munkájában elismerték, mindig meleg vacsorával várta a családot (értékelték), a férje pedig szerelemmel szerette. Akinek ugyanaz volt a keresztneve, mint az enyém, olyan pedagógus volt, amilyen után ma hangosan kiált a rendszer, hetvenévesen is felült az unokájával az ördöghintára a búcsúban, csak tűsarkúban láttam és csillogó szemmel, sokat tanultam tőle a könnyed főzésről, semmiben nem ismert lehetetlent, és ma, tíz év elteltével is ugyanilyen rettenthetetlen, s a család motorja.

A férjem édesanyjától tanultam a legtöbbet. Ismerhettem aktívan dolgozó nőként, s elfoglalt nyugdíjasként is, aki nélkül a család kettőt sem tudna lépni. Mindent megold. Vezet, gyereket hoz-visz, pingpongozik vele az étkezőasztalon is, gondolatot kitalál, betegről gondoskodik, családi ünnepeket szervez, s egész hadsereget képes Michelin-csillagos éttermeket leiskolázva vendégül látni. Tőle tanultam szépen teríteni, bátran nyúlni a tengeri és halételekhez, a fűszerekhez.

Ezek az asszonyok mindannyian úgy tudtak jelen lenni, hogy soha egy pillanatra sem léptek be kéretlenül a gyerekük életterébe (vagy az enyémbe), de mindig lehetett rájuk számítani, és ha szükség mutatkozott, azonnal összeálltak és összezártak az ifjúság és a család mögött. Csak tiszteletet és elismerést éreztem velük kapcsolatban. Tényleg nem értem az anyósvicceket.

(Az írás 2016. november 25-én jelent meg.)