Az utcán szembejövő kisgyerekre, a boltban a fáradt pénztárosra, a villamoson az öreg nénire, a nekünk köszönő emberekre nehéz mosolyogni?

Ha reggel felébredünk és felébresztjük a családtagokat, amikor elbúcsúzunk, amikor este megérkezünk, ha valaki valami jót csinált vagy segített nekünk, nehéz mosolyogni? Ha nem minden úgy alakult, ahogy szerettük volna, de mégsem történtek nagy bajok, amikor fáradtak vagyunk de mégis örülünk egy régi barátnak, nehéz mosolyogni? Ha biztatni, lelkesíteni kell a saját gyerekünket, elmondani százszor és ezerszer is, hogy ne adjon fel semmit se könnyen, amikor csillogó szemmel megölel és azt mondja, köszönöm, anya- nehéz mosolyogni?

Amikor nagy szükség van ránk otthon vagy a munkahelyünkön, amikor rengeteg dolgot kell egyszerre megoldani, amikor sokan várják a csodát tőlünk, de mi tudjuk, hogy csak esendő emberek vagyunk, nehéz mosolyogni? Amikor tudjuk, hogy hibáztunk, de be- és felismerjük a gyengeségünket, amikor nem másra mutogatunk, hanem csendben tudomásul vesszük, hogy most tévedtünk, lehet mosolyogni?

Amikor azt mondjuk, hogy megérte ez a sziszifuszi munka, és akkor is, ha minden nap újra, elölről kezdjük az egészet, amikor nem érdekel a sok rosszindulatú megjegyzés, amikor leperegnek a bántó szavak, amikor eldöntjük, hogy csak a pozitív dolgokra koncentrálunk, akkor csak egyet szabad: mosolyogni.